Udvardy Frigyes - A romániai magyar kisebbség történeti kronológiája 1990-2006

udvardy frigyes
A romániai magyar kisebbség történeti kronológiája 1990-2006

találatszám: 4 találat lapozás: 1-4

Névmutató: Neamtu, Gelu

1996. március 13.

Funar polgármester meghívót juttatott el a Szabadság szerkesztőségébe is, mely szerint márc. 15-én a kolozsvári Polgármesteri Hivatal megemlékezik "az 1848-as forradalomról és az elnyomók által meggyilkolt több tízezer románról". Kolozsváron felavatják az Avram Iancu utca 20. szám alatti épületen elhelyezett Baritiu-Balcescu-emléktáblát, amelyet Bartolomeu Anania ortodox érsek és George Gutiu görög katolikus püspök szentel fel, majd tudományos előadássorozat kezdődik "Supplex Libellus Valachorum - 205" címen. Az egykori eseményeket felidézik: Stefan Pascu és Camil Muresan akadémikusok, Ioan Silviu Nistor egyetemi tanár és Gelu Neamtu kutató. Az "ünnepségen" jelen lesz "Mihaila Cofariu élő nemzeti hős" is, akit, mint ismeretes, az 1990-es marosvásárhelyi események során - sokszor megcáfolt vátrás állítás szerint - megvertek a magyarok. /Élő nemzeti hős Kolozsváron Funar és Cofariu együtt ünneplik március 15-ét. = Szabadság (Kolozsvár), márc. 13./

1996. június 1.

Ion Antonescu szimpóziumot rendez a háborús bűnös marsall kivégzésének 50. évfordulóján, jún. 1-jén Kolozsváron a városháza. A Ion Antonescu Ligával és Alapítvánnyal közösen szervezett megemlékezés résztvevői: Stefan Pascu és Camil Muresan akadémikusok, Petru Turlea parlamenti képviselő, Crisan Mircioiu, Raoul Sorban, Ion Aurel Pop és Gheorghe Buzatu egyetemi tanárok, valamint dr. Gelu Neamtu. /Szabadság (Kolozsvár), jún. 1./

2006. február 14.

1989 után megengedett lett a revizionista propaganda, bel- és külföldi erők pedig egyesülésellenes, autonomista vagy éppen elszakadáspárti irányzatokat támogatnak, holott a „Nagy Egyesülés” Isten akaratából történt – olvasható a Kulturális Minisztérium támogatásával a Román Tudományos Akadémia által kiadott könyvből. Az 1918. december 1. – A résztvevők vallomásai című román nyelvű kötetet bemutatták a Kolozsvári Írószövetségben Kolozsváron. A felszólalók régi adósság törlesztéséről beszéltek, a könyvben szereplő írásokat ugyanis huszonöt évvel a „Nagy Egyesülés” után, „a tragikus bécsi diktátum ideje alatt” gyűjtötte össze a résztvevők nagy részétől egy történész. A gyulafehérvári esemény résztvevőinek rövid önéletrajzait összesítő könyv előszavában Gelu Neamtu hangsúlyozta: ”December 1. a történelem logikájának beteljesülése volt, egyszersmind egy új fejlődés kezdete egy olyan országban újraegyesített nemzet számára, melynek alapját az új kor demokratikus elvei képezték”. A „Nagy Egyesülés” meghozta, hogy a magyarok barbár uralma után Erdély egész népe végre szabadon és egyenlőségben élhetett. Vannak, akik más színben látják az egyesülést. Akik ezt teszik, valójában elfogadják azt a revizionista propagandát, írta Neamtu. „Ezen dokumentumok közlése az egyesülésellenes, autonomista vagy éppen szecessziós irányzatok ellen hoz fel érveket, mely irányzatok – belföldi és külföldi erők támogatásával – aggasztó méreteket öltöttek az utóbbi években. Ezek azok az erők, melyek 1918-ban és később is az egyesülés ellen voltak”, áll a Kulturális Minisztérium által támogatott könyvben. Nematu helyreigazított: „Akárhogy alakulnának ma a dolgok, és akárhogy értelmeznénk őket, az igazi történetírás nem hagyhatja figyelmen kívül a tényt, hogy Magyarországban a nem magyar népeknek mind a vezető rétege, mind a közemberei a rendőrállamot és a népek börtönét látták.” A magyarok érzéseire is megvan a válasza: „Azt mondják, a Monarchia szétesése igazi nemzeti tragédia volt a magyarok számára. Valóban sokk volt az erdélyi magyarok számára, hogy kiváltságokkal rendelkező urakból egyszerű állampolgárokká váljanak, és mindenki mással egyenlő jogokat élvezzenek.” A könyv az egyesülést isteni indíttatásnak tulajdonítja, ezt több idézettel igazolta. Íme néhány: „Egy felzaklatott tenger volt, mely gátjai elsöprésére készült (…) Isten lelke lebegett felette” (Al. Ciura); „Az emberi ész akaratán és képességén felül létezik valami isteni, amit a gőgösök nem akarnak elismerni, és ez a valami irányítja az emberek tömegeinek és a népeknek a sorsát” (I. Bordea); „a nép hangja, tehát Isten hangja” (Vasile O. Osvada); „Egy szélvihar, egy orkán kitörése volt, amely mindent elsöpörhetett az útból. Milyen emberi erő mert volna ellenkezni ezzel az elhatározással, mely isteni szikraként pattant ki mindenki lelkéből?” (Al. Ciura) A közreadók jelezték, hogy hamarosan jön a második kötet. /Bagoly Zsolt: Egyesülés isteni parancsra. = Erdélyi Napló (Kolozsvár), febr. 14./

2017. április 16.

Elpusztítani mindent – Román magyart, magyar románt ölt
Bokáig állt a vér a zalatnai katolikus templomban, ahol a betörő románok lemészárolták a falu magyar lakosait. Nagyenyeden 800 magyarral végeztek, a lelkész kezeit fűrésszel vágták le, menekülő gyermekei kézenfogva fagytak halálra: az 1848/49-es erdélyi etnikai polgárháború borzalmait magyar szemszögből mutatja be egy új dokumentumfilm. Többet is tehetett volna.
Régóta ismert, de Magyarországon részleteiben csak kevesek által tudott tragédiasorozat az, ami 1848/49-ben Erdélyben történt. Miután a saját nemzeti céljai teljesítését a Habsburgoktól remélő románok szembefordultak a magyar szabadságharccal, a felhergelt tömegek sok ezer emberrel végeztek. Pogrom, etnikai tisztogatás, egyesek szerint a népirtás fogalmát is kimeríthetik a tömeggyilkosságok, melyekben – a pontos számok soha nem fognak kiderülni – 7500-8000 magyar civil, valamint 4-6 ezer román halhatott meg. Dél-Erdélyben egyes települések szinte teljes magyar lakosságát kiirtották ekkor, több helyütt azóta hatóan is mérgezve a két nép viszonyát, miközben a történtek teljesen eltérően élnek a román és a magyar emlékezetben.
Az 1848/49-es tragédiáról készült új magyar dokumentumfilm, az „Elpusztítani mindent” ezeket az eseményeket rekonstruálja, pontosabban nagyrészt beszélő fejekkel elmondatja a történteket a tragédiák helyszínein, időnként korabeli ábrázolások, rosszabb esetben animált lángnyelvek kíséretében. Bicskei Éva Magyar Média Mecenatúra által támogatott filmje nem akar több lenni, mint „védőbeszéd a magyar áldozatok mellett” (ez Móczán Péter producer kifejezése a bemutatóról), és a film ennyit is nyújt: végigmegy azokon a helyszíneken és drámai eseményeken, ahol a Dél-Erdélyben etnikai kataklizmává váló 1848/49-es szabadságharcban felhergelt románok voltak a tömeggyilkosok, és magyar civilek az áldozatok.
Filmként nem egy nagy szám, de a történet megismertetése önmagában is fontos lenne. A film azonban ezt csak részlegesen teljesíti: miközben tényszerűen ismerteti a magyar települések feldúlását, ártatlan emberek, köztük sok nő és gyerek kegyetlen lemészárlását, nem sokat árul el a tágabb összefüggésekről és az utóéletről. De előbb nézzük azt, amiről szó van.
Az etnikai összecsapások azzal kezdődtek, hogy egy székely határőrszázad Mihálcfalván megrohanta a földjüket visszafoglaló román jobbágyokat, akik közül tizenkettőt meggyilkoltak. Ezután sok román paraszt hitte el az agitátoroknak, hogy a magyarok ki akarják irtani a románokat. A tömeges vérengzés 1848 őszén jött el. Bár Kossuth még szeptember közepén is arról beszélt, hogy „Európának minden népségei között a magyar és oláh az, mely, ha élni akar, hivatva egymás irányában a legnagyobb rokonszenvvel egyetértéssel lenni”, ez már messze volt a realitásoktól.
A román felkelők Avram Iancu vezetésével ekkorra visszaszorultak az Érchegységbe. Itt, „a többnyire önjelölt népvezérek és cs. kir tisztek által vezetett román népfelkelők dúlták végig azokat a területeket, amelyeken a magyarság szórványban vagy kisebbségben élt” – írja tanulmányában a filmben is közreműködő Hermann Róbert. Ebben a Habsburg katonai vezetésnek, személy szerint Puchner Antal erdélyi főhadparancsnok volt döntő szerepe, aki a román felkelők felhasználásával akarta megfélemlíteni a magyarokat. Részben tehát felülről szervezett, politikai célú volt a pogrom, a terror azonban eszkalálódott, és – Hermann összegzése szerint – „a felkelők szabályos irtóhadjáratba kezdtek.”
Az erdélyi román csapatok annyi helyen tartották tömegmészárlást, hogy itt hosszú lenne felsorolni mindet. Kisenyeden, ahol a környező településekről is védelmet kerestek a magyarok, 140 embert öltek le, Székelykocsárdon 200-at, Borosbenedeken 400-at. A három legnagyobb mészárlás azonban az említett Zalatnán, Nagyenyeden, valamint Abrudbányán történt. Amikor a magyar nemzetőrség feladta a felgyújtott Zalatnát, a magyar lakosságnak a román csapatok szabad elvonulást ígértek, útközben, a preszákai mezőn azonban lemészárolták őket. 645 holttest maradt itt – a néphit szerint azóta is szellemjárta hely, építkezni itt nem ajánlatos. Nagyenyeden 800 embert gyilkoltak le „válogatott kegyetlenségek közepette”, elpusztítva mellesleg a Bethlen Kollégium könyvtárát is. Abrudbányán és a ma leginkább a környezetpusztítás miatt ismert szomszédos Verespatakon ezernél több magyar halt meg.
A film alcíme („Az ismeretlen polgárháború”) alapján akár azt lehetne gondolni, hogy új adatokról van szó. Összességében azonban nem ez a helyzet: bár a film első számú szakértője, Hermann Róbert történész kutatási eredményei sok részletet segítenek tisztázni, a ‘48/49-es etnikai vérengzések főbb vonalai mindig is jól ismertek voltak. A „barbár oláhság” rémtetteiről szóló elbeszélések lényegében a szabadságharc leverésétől szerepet játszottak a magyar nacionalizmus alakulásában, ahogy a „románok árulása” is ismert narratíva, azóta is.
Összességében a dokumentumfilm is ezt a vonalat követi, ami így mindenekelőtt a magyar áldozatok előtti megemlékezés marad, valamint annak felrovása, hogy román oldalon a vérengzéseket elhallgatják vagy megmásítják, és olyan hamis nemzeti mítoszokat tartanak életben, amelyek nem vesznek tudomást a magyarok fájdalmáról.
Láthatjuk azt a kolozsvári emléktáblát, melynek román felirata szerint a magyar nemesek a szabadságharc alatt 40 ezer románt végeztek ki – mint a narrátortól halljuk, ez „ordas nagy hazugság”, hiszen a korabeli források csak 4-6 ezer román civil áldozatról írtak. Jelentős befolyású román történészek, mint Gelu Neamtu a tényektől elszakadva egyenesen genocídiummal vádolják a magyar forradalmat, arról írnak, hogy a magyarok az erdélyi románok kiirtására törekedtek. De a magyar olvasatban hazug román nemzeti legenda épül a móc csapatokat vezető Avram Iancura is. Ő a magyar emlékezetben tömeggyilkos, a románban azonban a „hegyek hercege” az igazi népi hős. Kultusza a fasiszta Vasgárdában is jelentős volt, a hetvenes években pedig Ceausescu nemzeti kommunista ideológiája épített rá erősen. Ez azonban nem diszkreditálta az alakját; a közelmúltban például Klaus Johannis román elnök vetette fel, hogy Iancut hivatalosan is román nemzeti hőssé kellene nyilvánítani.
A magyar dokumentumfilm nem igazán segít megérteni, hogy ez például miért is lehet így, mit jelent 1848/49 a románok számára. Pedig Erdélyben két párhuzamos forradalom zajlott ekkor: miután az Erdély és Magyarország uniójában életveszélyes fenyegetést látó, saját politikai követeléseinek teljesítésében csalódó román elit a balázsfalvi gyűlésen megszervezte saját programját (mint a román forradalom egyik fő alakja, Simion Barnutiu mondta: az egyesülés „a magyarok számára az élet, a románoknak a halál; a magyaroknak végtelen szabadság, a románoknak örökös szolgaság”), a Kolozsváron tanuló románok petícióban kérték, hogy a románokat ismerjék el Erdély negyedik nemzetének.
Bár román oldalon is többféle álláspont volt a magyarokkal való viszonnyal kapcsolatban (a havasalföldi forradalmár Nicolae Balcescu Kossuth-tal együtt például egy dunai konföderáció pártján állt), az erdélyi román vezetők a Habsburgok oldalára álltak, tőlük remélve a nemzeti szabadságjogok megadását. Amíg tehát a magyar perspektívában a nemzetiségek (a románok mellett a szerb politikai elit is) elárulták a magyar szabadságharcot azzal, hogy a Habsburgok oldalára álltak, román olvasatban egészen másról van szó: náluk a magyar elnyomással szembeni nemzeti ébredés ünnepi eseményének tartják a történteket, és közben ők is áldozatnak tartják magukat. Mint Eminescu írta: „A magyarok ismét azt gondolták, de ezúttal utoljára, hogy az unió és a bitófa segítségével kiirthatják a románokat a föld színéről”.
Mindez azonban inkább csak homályos háttérként jelenik meg a filmben. Az Elpusztítani mindent készítőit az emlékállítás, főhajtás mellett elsősorban az motiválhatta, hogy a magyar közösség tragédiáit semmibe vevő román nemzeti legendákat dekonstruálja. Bár a filmhez román felirat is készült, előrelátható, hogy nézői döntően magyarok lesznek; vagyis a román mítoszrombolás itt „hazai pályán” történik. A magyar közönség azt kapja, amit amúgy is hallani szeret: a történelmi igazság nálunk van, a románok ellenben csak hamis legendákat gyártanak a gyilkosaikról – egyszerű világ: nálunk az el nem ismert áldozat, náluk a tudománytalan és erkölcstelen nemzeti mitológia.
A filmkészítők a bemutatón ezt többek között azzal indokolták, hogy Romániában nem is nagyon lehet találni olyan megszólalót, aki vitatkozni merne például a 40 ezer áldozat hazugságával. Tény, hogy ‘48 kapcsán két élesen szembenálló megközelítés jellemzi a magyar és a román emlékezetet, de az utóbbi időben azért ott is vannak már tárgyilagosabb, a párbeszéd felé vivő elmozdulások is talán ezek közül is megjelenhetett volna valami. Úgy tűnik, ez nem is volt igazán cél: mint a rendező mondta, szerinte „nekünk a saját álláspontunkat és a saját történetünket kell elmondanunk”.
Hogy valóban ez kell-e legyen az adekvát célja egy mai dokumentumfilmnek, minimum vitatható. Jó alkalom lehetett volna ez arra is, hogy bemutassa, átélhetővé tegye a párhuzamos nemzeti történeteket és sérelmeket, és segítsen némileg megértetni, miért gondolja magát mindkét nép (mármint azoknak az ilyen történeti izékkel foglalkozó kis töredéke) egyaránt áldozatnak; hogyan ellenpontozzák és táplálják egymást az inverz nemzeti mitológiák, és hogy jelennek meg a hasonló emlékezeti kérdések mostanában. Meg hogy mire használják manapság a XIX. századi tragédiákat.
Index; itthon.ma/karpatmedence

lapozás: 1-4